a kocka az élén áll

Már megint kezdődik az egész. Olyan rossz, hogy senkivel nem tudom ezeket megosztani. Nincs olyan ember, barát-barátnő tök mindegy, akinem őszintén el lehet mondani bármit. Megért, nem árul el, nem fordul el, nem szar le, támogat, biztat, lelket önt, és ott van melletted bármi történjen. Sose volt ilyen személy mellettem. Úgy érzem annyi feszültség van bennem, de annyi. Ami halmozódik évek óta, sőt évtizedek óta. Ezért vagyok ilyen amilyen. Türelmetlen, gyanakvó, kételkedő, lázadó. Mert nem tudok bízni még abban sem, aki a társam, férjem...Szerintem ő nem is a társam. Annyira hiányzik, hogy hazaérjen, leüljön velem beszélgetni, bohóckojunk, együtt nézzünk tv-t, filmet, játszunk a lányunkkal. Mindezt őszintén, veszekedés nélkül. Ehelyett az van, hogy hazajön, fürdik, aztán leül gépezni. Kis idő múlva feláll, eszik, aztén visszaül. Nagyon nem is szól hozzám. Kicsit odaprüntyög a kincsemnek, felveszi, dobálja, aztán vissza. És leül gépezik lefekvésig. Filmezik, kiabál ha a kincsem sír, csinálj vele valamit....stb. De nem segít, nem jön oda hozzám, nem bújik, nem kedveskedik....Olyan sokat vagyok magányos...lelkileg vagyok egyedül. És ez a legrosszabb. Amikor van melletted valaki, mégis egyedül vagy. Az a szerencse, hogy anyu is itt van, így hozzá bármikor átmehetünk kincsemmel. Ez is eltereli a figyelmemet, meg az időt. Nagyon rossz ám az, amikor örömmel mondom menjünk sétálni majd délután (hétvége), azt mondja oké, majd amikor odaérünk hogy akkor menjünk közli hogy Ő mégsem jön. Ő inkább elmegy futni, de ne menjünk vele, mert zavarjuk ha ott vagyunk körülötte, nem tud odafigyelni a futásra, eltereljük a figyelmét...Mindenfele az úton családokba botlom, szépen együtt sétálgatnak a babákkal...mi meg kettecskén....kicsit elszomorodom ilyenkor.